Múlt vasárnap, amikor fiam lesérült, ahogy a pálya szélén ült, odalépett hozzám csapattárs édesapja és megkérdezte, hogy imádkozhat-e a fiam lábának gyógyulásáért. Kicsit meglepett a kérdés, de habozás nélkül igent mondtam. Végül is a helyzet már rosszabb nem lehet, gondoltam.
A kivitelezés kissé látványosra sikerült. Letérdelt fiam elé fél térdel és egy imát kezdett mormolni magában. A mellettünk lévő lelátóról több szülő is odafordult, és csodálkozva nézte az eseményeket.
Az ima eszembe jutott, amikor az ügyeletes főorvos azt mondta nincs nagy baj, a természet majd mindent megold pár nap pihenéssel.
Amikor másnap ebédnél meséltem a többi szülőnek , mindenki nevetett. ÉN csak mosolyogtam, de nem az imádkozó apukán, hanem mert hittem az imában, és láttam, hogy fiam vasárnap már legalább képes gyalogolni.
Mindenkinek más és más az Útja Istenhez.
Fiam két hét helyett jövő héten már újra edzhetne, annyira jól van, persze nem erőltetem
Istennek hála.
A kivitelezés kissé látványosra sikerült. Letérdelt fiam elé fél térdel és egy imát kezdett mormolni magában. A mellettünk lévő lelátóról több szülő is odafordult, és csodálkozva nézte az eseményeket.
Az ima eszembe jutott, amikor az ügyeletes főorvos azt mondta nincs nagy baj, a természet majd mindent megold pár nap pihenéssel.
Amikor másnap ebédnél meséltem a többi szülőnek , mindenki nevetett. ÉN csak mosolyogtam, de nem az imádkozó apukán, hanem mert hittem az imában, és láttam, hogy fiam vasárnap már legalább képes gyalogolni.
Mindenkinek más és más az Útja Istenhez.
Fiam két hét helyett jövő héten már újra edzhetne, annyira jól van, persze nem erőltetem
Istennek hála.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése