Eddig tartott

Építőipari multicég magyarországi nagyfőnökei úgy döntöttek, hogy nincs szükségük a további szolgálataimra és a cég karcsúsítási programja keretében megválnak tőlem. Történt ez a közvetlen főnökeim megkérdezése nélkül, akkor, amikor gyártócsarnok projekt átadása előtt állunk két héttel.

Talán azzal a hasonlattal tudnám leírni az egészet, hogy harcolok a csatamezőn (golyózápor), valamiért, egy közös célért, majd megjelenik a parancsnokom és kiveszi a fegyvert a kezemből és otthagy.

Érdekes mód valamiért nem fogom fel olyan a tragikusan a helyzetem, pedig a hazai építőipar helyzetét(padló) ismerve, talán jobban kellene aggódnom a jövőm miatt. Ez azért lehet mert a ennél a cégnél eltöltött 4 és fél év sokkal határozottabbá, céltudatosabbá tett és az agyam a lapát után pár nappal már különböző alternatívákon dolgozik, amelyek valamelyikéből csak összejön egy következő állás.

A lovak látványa

Mostani projektünk egy gyártócsarnok, ami egy fő úthoz közel fog felépülni, egy festői erdős-ligetes környezetben. Az út túloldalán egy legelő, ami a közeli lovarda lovait hivatott kiszolgálni. Ha már tele a tököm a sok hülye alvállalkozóval, akkor kisétálok az út szélére és bámulom a lovakat. Ez lenyugtat és visszamegyek melózni.

Gyerekkoromban volt pár nyár, amikor Anyámék leadtak keresztanyámékhoz, akik egy családi házban laktak. A közeli lakótelep építése során ott dolgozó fuvarosok mindig Keanyámék melletti zöld területen pihentették a lovaikat. Én ott álltam a kerítés mellett egy darab papírral és egy ceruzával, próbálva megörökíteni a lovak anatómiai felépítését.

És közben kurva nyugodt voltam.